Search
kedd 29 november 2022
  • :
  • :

A művészet templomai: Napóleon 200

A rendkívül látványos kultúrtörténeti dokumentumfilm Napóleon halálának 200. évfordulójának emlékére készült. A művészet templomai: Napóleon 200 című filmet a forgalmazó Pannonia Entertainment ünnepélyes, premier előtti díszbemutatón mutatta be a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban. A vetítést felvezette Gabriele la Posta, a Budapesti Olasz Kultúrintézet igazgatója, aki maga is történész.

Megtudtuk, hogy a film ötletét Napóleon emlékirata inspirálta, melyben leírta, hogy az utókor nem csupán győztes csatáiról fog megemlékezni; hanem arról a tényről is, hogy kultúrát és szépséget ajándékozott a népnek; megteremtette az állami oktatási rendszert; és megvalósította az egyetemes múzeum modern – közös, az utca embere előtt is nyitva álló – eszméjét. Didi Gnocchi ötletéből Didi Gnocchi és Matteo Moneta írta a forgatókönyvet, a  filmet Giovanni Piscaglia rendezte, melyhez Remo Anzovino zeneszerző és zongoraművész komponált zenét.

Napóleont – mint az írással is próbálkozó könyvmolyt és mint a politikai hatalmat érzékeltető képzőművészeti alkotások rajongóját – nemcsak a hatalom és a dicsőség utáni vágy sarkallta tettekre, de a tudásszomj és az az igény is, hogy imágóját az ókori civilizációk nagyságával kapcsolja össze. A katonai hadjáratai során, elsősorban a mai Olaszországban és Egyiptomban támogatta az archeológiai kutatásokat – és a műkincs-kisajátításokat –, melyek olyan jelentős eredményekkel jártak, mint a Rosette-i kő feliratainak megfejtése vagy a nemzetközi szinten első nyilvános múzeum, a párizsi Louvre, majd rögtön ezután a milánói Brera képtár megalapítása, a kor enciklopedikus kívánalmai szerinti műtárgy-elrendezéssel.

A fáradhatatlan elmével és páratlan memóriával megáldott Napóleon (1769–1821), az összes tudományterület szerelmese – kezdve a természettudományoktól a történelmen és az építészeten át a mezőgazdaságig – felsőbbrendűségi érzéseit atyáskodássá szublimálta: a Birodalom polgárait festészetre, szobrászatra, zenére és színházra tanítandó gyermekekként kezelte. A meghódított tartományokban iskolareformot hirdetett; építészeti és urbanisztikai forradalmat hajtott végre; és meghonosította a klasszicizmus megértéséhez vezető új, hódító művészeti stílust, az empírt. E stílusnak magától értetődő eleme volt, hogy az uralkodó mindenütt jelen van: márvány mellszobrokon, pénzérméken, tubákosszelencéken; vagy egyszerűen csak az „N” monogram utal rá.

A film kiindulópontja Napóleon olasz királlyá koronázása 1805. május 26-án, a milánói Dómban.

A császárt a vaskorona köti össze az elmúlt, jelentőségteljes évszázadokkal: a görög–római világgal, a reneszánsszal, sőt a lombard örökséggel. A koronázásra komponált és játszott Te Deumot – amelynek kottája csak nemrég került elő a milánói Állami Levéltárból – azóta most először, ennek a dokumentumfilmnek a forgatása során írták át, hangszerelték és adták elő a Dómban! A ceremónia során használt tárgyak egy részét, a hatalom attribútumait a közelmúltban restaurálták: köztük a jogart, az Igazság kezét és a palástot, amelyet a firenzei Opificio delle Pietre Dure (a féldrágakövekre szakosodott műhely) gondjaira bíztak.

A dokumentumfilm narrátora az Oscar-díjas színész, Jeremy Irons, akivel a milánói Dómban és a milánói Brera könyvtár termeiben találkozhat a néző.

A film kulcsfontosságú helyszíne Milánó, amelyet az Olasz Királyság első fővárosának választottak, és amely határozottan támogatta Napóleont. A Brera könyvtárban láthatjuk Manzoni Il cinque maggio (Május 5.) című művének autogramos kéziratát és a Déscription de l’Egypte (Egyiptom leírása) köteteit, amelyek érzékeltetik Bonaparte és a kultúra bonyolult kapcsolatát. Az egyiptomi hadjárat, amely katonai szempontból katasztrofálisnak bizonyult, valójában alapvető volt az egyiptomi civilizáció megértéséhez, köszönhetően a Rosette-i kő felfedezésének és annak a 160, különböző tudományterületet képviselő tudósnak, akik Napóleon nyomában járva azt tanulmányozták. A korabeli egyiptomi képek hatására alakult ki az empire stílus ornamentikája.

A Brera képtár a film egyik fókuszpontja. Ha igaz az a mondás, hogy az olasz hadjárattól kezdve az itáliai csizma a műalkotások – sokat közülük Párizsba és a francia tartományi múzeumokba szántak – módszeres kifosztásának volt kitéve; akkor az is igaz, hogy az első olasz „egyetemes múzeum”, a „kis Louvre” a Brera képtár lett.

Azzal a céllal hoztak létre, hogy a legjobb olasz alkotások egy helyen való felmutatásával művészeti oktatásban részesüljenek a szép reményű művészek és polgárok. A film elmeséli az egyes alkotásokhoz – pl. a Szűz Mária menyegzője vagy Antonio Canova Napóleon portréja: Mars, a béketeremtő – kapcsolódó különös, néha hihetetlen eseményeket; vagy azt, hogyan szervezte meg Vivant Denon, a bonapartizmus fő művészeti tanácsadója a festmények nagybani kereskedelmét.

A kiváló műalkotások Milánóba kerültek nemritkán Rómából is. Róma „téridő portálként” funkcionált, rajta keresztül kapcsolatba léphettek Nagy Sándor, Augustus és Hadrianus mitikus alakjaival. A Pio Clementino Múzeumban és a Capitoliumi Múzeumban felvett képkockák során feltárul azon műkincsek odüsszeája, melyeket a tolentinói békeszerződés után Párizsba hurcoltak; és csak 1816-ban, Canova erőfeszítéseinek köszönhetően kerültek végre haza. Ezek a nyugat-európai képzőművészeti kánon legfontosabb alkotásai: a Belvederei Apollón, a Laokoon-csoport, a Haldokló gallus, sőt a Capitoliumi Brutus is, amely Párizsban a köztársaság kori szabadság, egyben a zsarnokság elleni harc ikonjává vált. Míg néhány mű Franciaországban maradt, sok remekmű viszont – visszakerülvén az itáliai fővárosba – elérhetővé vált a nyilvánosság számára, és szemléletváltáshoz vezetett a kulturális javak védelmére irányuló politikai döntéshozatalban.

A történelemnek ez a jelentős korszaka – amelyet egyszerre ural a szisztematikus műkincsrablás kényszere és az ismeretterjesztési vágy – a Louvre-ba vezet bennünket, ahol feltárhatjuk a műtárgyak kiállításának tudományos és enciklopédikus kritériumait: teljességigény, időrend, az egyes művészeti iskolák fejlődésének érzékeltetése.

A Louvre Daru csarnokában a nézők alaposabban is szemügyre vehetik Jacques-Louis David Napóleon és Josephine Beauharnais 1804. december 2-i, Notre-Dame-beli koronázásáról készült híres festményét, az I. Napóleon koronázását, amely a napóleoni ikonográfia diadala.

Az empire stílus iskolapéldáitól hemzseg Párizs és környéke: a Madeleine-templomról, a Diadalívről, a Vendôme térről, a Fontainebleau-kastélyról, valamint az Invalidusokban Napóleon síremlékéről készült felvételek.

Ezután Toszkánába repít minket a kamera: San Miniatóba, a Buonaparte család szülőhelyére és Elba szigetére, ahol a császár által a száműzetésbe magával hozott, a Villa dei Muliniben őrzött könyvek kapcsán olvasásszeretetéről és kivételes emlékező tehetségéről győződhetünk meg. A sziget bányája pedig Napóleon fáradhatatlan szervezőmunkáját juttatja eszünkbe, amely soha nem hagyta cserben, még a legnehezebb pillanatokban sem.

A művészet templomai: Napóleon 200  októbertől a hazai művészmozikban látható a Pannonia Entertainment forgalmazásában.

Készítette: Közéleti Gazdasági Krónika. Főszerkesztő: Szabados Julianna. Megjelenik: Krónika Videómagazin.